Lehet nagyon ömlengősre fog sikerülni, vagy túl unalmasra, mindenesetre megfogalmazódott bennem, hogy csak azért is írok egy pár sort erre az alkalomra. Mert azért ez csak egy alkalom.

A kezdet. Mindez nem az én ötletem. Ezt persze fontos leszögezni, hanem a drága vőlegényemé, ugyanis Ő ültette a bogarat a fülembe, hogy miért nem készítek egy blogot. – Ááá én?! -Te. 

Neki köszönhetem, hogy életem egyik legklasszabb döntését hoztam meg – pontosan két éve -, amikor rákattintottam a ‘blog létrehozása’ gombra.

Két év távlatából visszatekintve elmondhatom, hogy iszonyatosan sokat tanultam sütés-főzés terén (‘háh és még milyen keveset tudok?!), de mindez eltörpül amellett, hogy mennyire élvezem és hihetetlen mennyi energiát képes mindez nekem adni. 

Alig várom a szombatokat, hogy kelhessek reggel 5-kor és elkezdhessek sütni-főzni, fotózni. Néha egész hétvégén pörgök megállás nélkül.

Szenvedélyem lett a sütés-főzés. Egy ilyen hétvége nálam egyenlő egy teljes ellátásos wellness hétvége okozta megelégedett kipihentség érzésével. Hétfőnként hatalmas vigyorral és 100% energiaszinttel kezdem a hetet.

Közben elvégeztem az egyetemet, páromhoz költöztem, saját konyhám lett. Közös konyhánk. Tele vagyok ötletekkel, receptekkel, akkora listám van arról, mit/miket szeretnék elkészíteni, pfú. Most kezd igazán kialakulni a „saját konyhánk ízvilága”. Ó, hogy mennyire imádok például kelt tésztát (kalácsot, ahogy nagymama mondja) készíteni, mert annak lelke van, a tiedet pedig belesütöd. Mert ha nincs kedved sütni, abból semmi sem lesz. Ugye.

Az pedig nem semmi, hatalmas hab a második blogszülinapi képzeletbeli tortámon, hogy mennyi pozitív visszajelzést kapok Tőletek! Hatalmas köszönet és hála minden általatok elküldött fényképért, az elkészített receptekért és mindazért, amit Tőletek kapok/kaptam!