“És amit most eszünk az Caille en Sarcophage.”

Egy film az életről, a döntéseinkről, az időről, egy olyan gasztronómiai koronával, aminek szépsége és magasztossága billogként ég bele az ember emlékezetébe. Szerintem. Gyönyörűszép mű, mind színészi játékával, mind zenéjével egyetemben.

Azért az nem semmi, hogy elméletileg Ferenc pápa kedvence. 
A Babette lakomája c. filmet  Gabriel Axel rendezte 1987-ben, Karen Blixen-Finecke dán írónő ugyanezen című elbeszélése (1953) alapján. Következő évben pedig megkapta a legjobb idegen nyelvű film kategória Oscar-díját.

Dánia egyik eldugott szegletében, Nørre Vosborg körül, valahol a jütlandi partoknál egy kicsi, mélyen vallásos, puritán, párszázfős falucskában játszódik történetünk, amibe az elbeszélő igen pontos leírásai alapján rögtön belecsöppenünk. Filmünkben alapvetően a narrátoron kívül sokat nem beszélnek, ami nekem például kifejezetten tetszik – meseszerűvé teszi. Ha pedig éppen megszólalnak, annak bizony súlya van:

“Örökre elmegyek és soha, soha nem látlak újra, mert itt megtanultam, hogy az élet nehéz és kegyetlen és hogy van olyan ezen a világon, ami lehetetlen.”

Lassan zakatolnak az események, mígnem a tiszteletes 100. születésnapjának ünnepéhez érünk. Lányai, egyszerű ünneplés helyett, francia házvezetőnőjük, Babette kérésének eleget téve, engedélyezik számára az ünnepi, francia vacsora elkészítését. Ekkor üt meg bennünket először a falu közösségének finoman megmosolyogtató, gyermeki ártatlansággal keveredő megbotránkozása, amit a hiábavaló földi örömök / a gasztronómiai élvezetek ellen vonultatnak fel.

„Mi csak teljesíteni akartuk Babette kívánságát, nem is sejtettük ez hová vezethet és most veszélyes, vagy talán gonosz erők hatnak ránk. El sem tudom mondani, mit szolgálhat majd fel nektek enni és inni? Mi történik majd velünk”

A gasztro-vonal a film felénél kezd megjelenni, tehát lehetne csupán egy elenyésző szálnak is tekinteni, viszont olyan mély tartalmat, olyan hatalmas érzéseket képes átadni az étkezés, a lakoma, az étel és az ember viszonyáról, az emberi kapcsolatokról, a közös étkezés megmagyarázhatatlan teremtő erejéről, ill. csodájáról.

Van benne egy mondat, aminél beleborzongsz, hogyha kimondják. Beleborzongsz, mert amikor a kő lepottyan és leesik a film, a csupa libabőr mellett megjelenik arcodon egy kellemesen jóleső, szomorkás mosoly és a végén pedig, majd egy lágy elégedettséggel csukod le a monitort, vagy kapcsolod ki a tévét és másnap, harmadnap, vagy egy év múlva, csupa meleg szeretettel gondolsz vissza a filmre!

És hogy mi történt velük a lakomán?! Nem spoilerezek, azt mindenki nézze meg maga, mert egy szó, mint száz: MUST HAVE MEGNÉZŐS. Ami pedig engem illet, egyszer biztos, hogy megkóstolom ezt a kimondhatatlan nevű csodát! Búcsúzóul a film egyik kiemelt mondatával zárok: „Kegyelem és igazság kéz a kézben járnak, becsület és béke csókot váltanak.” 

“De higgyék el, ez tényleg Caille en Sarcophage.”