A lehető legjobb gondolat volt annak idején, hogy minden ikonikus, kedvenc egri nagymama receptet elkészítettünk együtt! Mennyire jók voltak ezek az alkalmak, sokat nevettünk, együtt voltunk, szerettem őket nagyon! Ma már nem süt nagymama, de ezek az ízek örökké velünk maradnak és pontosan tudom, hogy majd én is ezeket fogom sütni egyszer az unokáimnak. Pár részletet kiragadok a következő bejegyzésekből, hogy visszaadják a hangulatot.
Múltkor kaptam üzenetben, hogy “Amikor egy fél ország “egrimama” recepteket tol, úgy, h nincs is egri mamájuk… priceless… 😍” hát én is így gondolom!✨
Tegnap végre megtanultam azokat a varázslatos bemetszéseket. Megtanultam Nanóka, a képen álló fiatalasszony, Pekk Rézi ükmamám, kelt túrós kalácsának varázslatos bemetszéseit. Persze, én már nagymama túrósa elnevezéssel illettem, hogy a recept a nagymama nagymamájáé (apai ágon) és, hogy nagymama tőle tanulta, azt csak most mesélte el. Akkor még, Egerszalókon, kemencében sütötték, házi túróból – mert volt tehén – ünnepekre, például Húsvétra, de csak úgy simán hétvégékre is. Hát micsoda íze lehetett?! Elképzelni se tudom.
Mandarinoztunk, linzereztünk, ültünk a meleg konvektor mellett. Na süssünk. Süssünk hát. Nyitom a hűtőt, veszem az élesztőt. Vagyis venném: Nagymama, hát hol az élesztő?! Nevettünk magunkon egy jókorát, mert ha nagymama és Hanna süt, valahogy mindig beindul a miért is mentünk ki a kamrába effektus és vagy nagyon máshogy csinálunk, mint ahogy szoktunk, vagy nagyon elfelejtünk/kifelejtünk valamit.
Szeretettel ajánlom a recepteket egytől egyik, mert szívem csücskének kitüntetett helyén vannak.
Boldog sütéseket kívánok, legyen csodás napotok!
Ölelés,
Hanna✨
Mire visszaértem Hozzá a városból, már a meggydarabokat rakosgatta ráncos, puha kezével.
– Jaj Hannácskám, idén csak másodjára sütök. – Mondja halkan, halvány szomorúsággal a hangjában.
– Ez a kefíres.
Július van.
El kell fogadnia, hogy nem bír többet, mert fáradt a szíve,
de abban a fáradt szívben, egy egész élet csordultig töltött, csupa nagymama-szeretete lakik.
Belém égett a pillanat, mappába csomagolva, memóriába mentve, örökre!
A tányér pedig, ugye csodás?! Ezen tartja a mézes, befőttes üveget.
Csak megjegyeztem milyen gyönyörű, s egy perc annyi se, máris nekem adta. Arra már nem emlékszik, hogy kié volt, anyukája, vagy nagymamája tányérja. Nekem már annyi is elég, hogy családi, amin ma már én fotózom azt a kefíres sütijét, amit tegnap, szívből sütött, nekem.
