Márpedig léteznek hétköznapi csodák! 
Leírom, ahogy történt. Röviden, tömören, egy percben. 

Mindenszentek, Eger
Rohan, kapkod, ki se látszik a virágok és a mécsesek közül a család. Reggel kuglóf tészta begyúr, kitesz az udvarra kelni. Temetőzés, ebéd, a tészta kel. Rozskovászos tészta. Életem első életképes kovászával. Este ismét temető, még jó, hogy nincs messze. Kopognak a ritkán látott rokonok.

Közben tészta megkel, végül befon 4-essel. Majd ismét kel – hát kovászos – türelem. Forró tea elkészül, lekucorodik kicsi, s nagy is. Koccintanak a nem sofőrök.
– Na és milyen volt a szüret?
– Forr-e már a bor?
– A várban mi van? (…)

Majd illatozni kezd az a rozskovászos fonott. A kicsik csillogó szemmel szaladnak, s várakozva nézik az egyre nagyobb és aranybarnább kalácsot. Majd megnézik a felnőttek is, – hát kész van-e már? -Mennyi kell még neki? –Nagymama sütött-e kovásszal? -Nem? -Dédnagymama sütött burgonyás kenyeret? -Kovászosat? -Kemencében? -Tényleg?! 

A sütő megnyílik, kalács kivesz, gyerektalpak egyre sűrűbben kopognak.
-Óóó dió illata van!! -Mikor vágjuk fel? -Nagyon szééép!

Meleg kalács, otthon, házi lekvár, család, vaj, tea. Idei Mindenszentek! Ezt most nagyon köszönöm.

Egy pillanatra megállt az idő, de csak egyre, mert most látom, hogy tegnap akciós volt a fonott kalács. Akár meg is vehettem volna.

Na de akkor írtam volna?!