Szeretem megtisztelni az étkezéseimet, ezzel magamat és lassan, nyugodtan élvezni minden egyes falatot. Ritkán szellemülök át sajnos teljesen, de ha igen, akkor nagyon. Szóval ma sikerült.
A meleg kocsiban olvadt francia camambert és a kovászos kenyerem savanykás íze arcon ütött és azóta is csak pislogok. Rég élveztem ennyire magasról az ízeket. Olyan volt, mint annó otthon, a kis fotószobámban, a mi igazi kis burkunk slowlivingjében, minden falatot lassan élvezve, hagyni élni az ízeket bennünk.
Mindig mondom, a kevesebb sokkal több, mert két íz csupán és maga a csoda!
Aztán folytatódott a nap, de valami csak nem hagyott nyugodni. Mostanában sok szakcikket, könyvet olvasok az emberi test működéséről, a táplálkozásról, az emésztésről, különböző diétákról, tápanyagokról, hormonokról.
A helyzet az, hogy hozzá vagyunk szokva a bőséges kínálathoz. Minden téren. Ez egyrészt nyomasztó, fokozott stressz forrása lehet, másrészt pedig elveszítjük ezzel az ételek tiszteletét, de nem beszélek többes számban, értsétek úgy, hogy magamról beszélek.
Hogy miért gondolom ezt?!
Most, hogy visszaállítottam étkezésünk annak megszokott és normális rendjébe (értem ez alatt, hogy nagyjából mindig akkora az input, amennyi az aktivitásból származó elégetett kcal és az alapanyagcsere kcal tartalmának összege) beépítettem heti 1-2 nap IF-et a +0,5 kg hájfeleslegem elégetése érdekében. Most ez egyelőre úgy tűnik, hogy nem tartozik nagyon a slowliving témakörébe, de higgyétek el, nagyon is összefügg. Egyébként 23:35 van, ágyban fekszem és pötyögöm mindezt a telefonom jegyzetébe, mert ihlet van, le kell írnom, ami motoszkált és kikristályosodott bennem.
Szóval, étkezés után a vércukorszint megemelkedik. Ez alap. Hogy mennyire, azt most hagyjuk, tekintsünk egy egészséges és kiegyensúlyozott étkezés utáni átlagos vércukorszint emelkedést. Aztán pár óra múlva ez csökkenni kezd, nagyjából a kiinduló szintre esik vissza. Aztán kb 7,5 óra után normalizálódik. Aztán nagyjából 16 órával az utolsó falat után elkezdődik a ketózis folyamata, amikor a szervezet már nem a vérben lévő glükózt használja fel főbb energiaforrásnak és már a glikogénraktáraiból is kifogyott, elkezdi felhasználni a zsírtartalékait (a zsír bomlástermékei a ketonok), tehát ha mondjuk este 5-kor ettünk utoljára, akkor ez reggel 9-kor kezdődik. A szervezetünknek ez egy kódolt kis zsírégető üzemmódja, ami magától bekapcsol, ezt szoktam néha folytatásra sarkallni zsíros-fehérjés reggelikkel. Na de a lényeg, hogy 24 óra után testünk belép a sejtregeneráló autofágia szakaszába, amikor a sejtjeid önmegújulásba kezdenek, szépen kipucolják az életképtelen és elöregedett sejtegyedeinket és így megújulnak. Hoppá. Szóval a böjti időszakok abszolút nem rosszak, sőt. Persze ezt az autofágiát kibírni őrült nagy harc lehet magunkkal, nálam még nem volt rá példa.
Megint leszögezem, nem vagyok táplálkozási tanácsadó, csak baromira információ-éhes.
Érdekességképpen osztottam meg mindezt. Kérlek benneteket, mielőtt bármi megfordul a fejetekben, sűrűn utána olvasni és konzultálni orvossal vagy táplálkozási tanácsadóval!
Akkor most hogy is függ össze a böjttel a slowliving?
Úgy, hogy ma tartottam az IF (intermittent fasting, időszakos böjt) napom, ami tegnap délután 4-kor kezdődött és ma délig tartott, tehát 20 órán keresztül nem ettem. Aztán készítettem magamnak egy tökmagolajos, mozzarellás, paradicsomos salátát előételnek, amit egyrészt lassan készítettem el, másrészt lassan ettem meg.
Csak, hogy a böjt nemcsak élettani szempontból kedvező, megtanít jobban tisztelni és élvezni azt, ami van. A kereszténység az első századtól előírja a böjtöket, az önmegtartóztató időszakok felkészítenek az ünnep szentségére, azért régen úgy igazán meg tudták élni ezeket az ünnepeket. Sokszor tapasztaltam már, hogy diétás időszakaimban írok legszebben. Nem véletlen. Ekkor élvezem ki igazán az étel minden csepp ízét, aromáját és zamatát. Pedig basszus, mindig így kellene! Talán a kulcsszó a mérték lenne számomra? Mert néha nem bírok csak egy szeletet enni nagymama kelt túrós kiflijéből és lecsúszik kettő, pedig ha egyet ennék, akkor azt jobban ízlelném és élvezném és többre nincs is szüksége a testemnek, meg úgy egyáltalán finomított cukorra sem lenne, de ettől most tekintsünk el, nem vagyok a szélsőségek híve. Mindent eszek, csak mértékkel, ami persze néha elcsúszik, de emberek vagyunk, hibázunk, majd kijavítjuk. Egy szó, mint száz, tiszteljük és becsüljük meg az étkezéseinket és magunkat azzal, hogy rászánjuk az időt, megéljük és mértéket tartunk!
Na ennyi mára, 23:51 lett közben, úgyhogy alszom. Ez nálam extrém, általában már 9-kor csorgatom a nyálam a kanapé háundem-es díszpárnáira. Jaj szegények. Jó éjszakát, szép camambertes álmokat!
